Talán már nem aktuális ez a lemez, viszont talán most a legaktuálisabb írni róla. Akit ez a kritika érdekel úgyis tudja hogy miért, mindenesetre sokaknak fog hiányozni a banda (persze korántsem kizárható hogy ez csak ideiglenes szétválás).
Azt is megjegyzem, hogy ez az utolsó alkotás volt a csapat legsikeresebb lemeze, talán a viszonylagos befogadhatósága miatt, mindenesetre nekem is ez az etalon tőlük. Már az eggyel korábbi Damned In Black is sokat sejtetett, de az Immortal pályafutására a Sons of Northern Darkness lemez tette fel a koronát. Persze nem véletlenül. Elég csak meghallgatni a nyitó One By One-t, amely bevezető nélkül gázol át a hallgatón súlyos rohamtempójával. Már itt érződik, hogy a csapat jelentős technikai fejlődésen ment keresztül, a szélsebes dobtémák pontosak, nincs ütemcsúszás, ez mondjuk korábban sem volt rájuk jellemző (talán a demókorszakot leszámítva) de az nyilvánvaló hogy Horgh teljesítménye minden elismerést megérdemel. A basszust előtérbe helyezték, ugyan a hangzás természetesen nem klinikai, de nagyon dönget Iscariah hangszere. Abbath gitártémái pedig olyanok mint amit az ember az Immortaltól elvár. A riffek súlyosak és sötétek, a szólók és vérbeli black trillázások pedig fagyosak, ahogy kell. Meggyőződésem hogy náluk jobban senki sem tudja a hallgatót a fagyos északra elkalauzolni, de ez nem csak az én véleményem..
A második egyben címadó tracket black metal szinten akár "slágeresnek" is nevezhetném, az mindenesetre biztos hogy a lemez egyik kiemelkedő darabja, nagyon eltalálták a belassulós részt. Azonban a lemez legnagyszerűbb húzása még hátravan személyes kedvencem, a Tyrants képében. Ez egy málházós, döngölős téma, az alapriff hihetetlenül húzós, és Iscariah sem akármit művel a dalban... egyszóval számomra ez az album csúcspontja.
A negyedik, Demonium című dal talán kissé szürkébb, a One By One-nal rokonítható tempó tekintetében, viszont kevésbé eltalált tétel. De semmi gond, mert jön a Within The Dark Mind, amelyben egy olyan zseniális skandináv trillázást helyezett el Abbath, hogy már ezért önmagában megéri hallani a dalt. Ugyanez az In My Kingdom Cold-ra is vonatkozik, a két tétel eléggé hasonlít egymásra, persze ez csak annyit jelent hogy mindkettő nagyon jó :) Az Antarctica sem tartozik szerintem a legjobb számok közé, nekem kevésbé jött be, 7 perc talán kicsit sok, bár az album egészéről elmondható, hogy a 6-7 perces dalok dominálnak. A záró tétellel szerencsére kiköszörülik a csorbát, a Beyond The North Waves nagyon "szép" darab, zárótrackként különösen jól megállja a helyét.
Még a szövegekről ejtenék szót. Demonaz most sem változtatott a bevált formulán, talán kicsit kevésbé sötét a hangulat mint a Damned lemezen volt, de a stílus felismerhető. Az Immortal sosem a mély gondolatok megfogalmazásáról volt nevezetes, de a fagyos északi hangulat visszaadásában verhetetlenek. Még egy kis saját véleményt fűznék hozzá. Sosem voltam a black metal nagy pártfogója, de az Immortallal érdemes volt próbát tennem, mivel ez a csapat valahogy több volt egy átlagos skandináv black fogatnál. Szerencse, hogy még a banda virágkorában ismertem meg őket, merthogy a Sons of Northern Darkness virágkor volt, ez vitathatatlan.
|